Annyit tudunk, hogy Kr. u. 400-tól az ott élő nép ahukat készített, ami nem más, mint kő sírboltozat, és a szobrok ezeknek a síroknak a díszítései. Az ahu tabu maradt mindaddig, amíg a madaraknak kitett holttestet, meg nem tisztították a madarak és az időjárás. Egészen addig az ideig, amíg csak a csontok nem maradtak, a család a holttest mellett maradt. Amikor ez a "tisztulás" megtörtént, akkor eltemették az ahuban.
Az is elképzelhető, ha a szobrok nem is sírokat jelölnek, de mindenesetre az ősök iránti tisztelet kifejeződései. És azért ilyen gigantikusak, mert a törzs bizonyságot akart tenni a gazdagságáról és erejéről. A Ranu Raraku hegy puha vulkanikus kőzetéből faragták őket, de tömegük egyenként mintegy hat tonna! Ahhoz, hogy egy szobor elkészüljön körülbelül harminc férfinak kellett dolgoznia, több mint egy évig. A szobrok felállítása kétféleképpen történhetett a tudósok szerint, csakhogy semmilyen információnk nincs arra nézve, tulajdonképpen miként birkóztak ezzel a feladattal.A legkorábbi szobrok térdeplő férfiakat ábrázoltak, amely talán az isteneknek szóló alázat jele lehetett. Érdekes, hogy ez később megváltozott és 1100-tól a stilizált, hosszúkás arcú, és nagy fülű férfifej vált uralkodóvá, amelynek a felső teste tele van apró mintákkal, amelyek minden bizonnyal tetoválásokat jeleznek. A szobor az ahu kősírboltozat fedőlapján áll, ahol kagylószemével a távolba néz, mintegy vigyáz a telep házaira. E legjobban ismert kőszobor kapott egy kedves becenevet a kutatóitól, úgy hívják: Hosszú fül. Állítólag Hosszú Fül újabb betelepülőket jelez, új kultúrát, amely ötvöződött az eredeti szigetlakók kultúrájával.

Új-guineai nép, a lapiták, a fazekasság és navigáció mesterei és a Kr. e. 1000-ben elérték a Fidzsi-szigeteket, majd Tongát és Szamoát is. Leszármazottaik négyszáz évvel később továbbhajóztak kelet felé, hogy új földet keressenek. Erős, kéttörzsű kenuikkal széllel szemben is tudtak hajózni, és sok szigetet értek el és látogattak meg. A lapiták ismertebb neve nem más, mint a "polinézek", amely - nem véletlenül - "sok sziget népének" nevezi őket. Lehet, hogy ők a Húsvét-sziget első telepesei.
Forrásaink mindenesetre megengednek egy másik következtetést. Kr.u. 380-ban a Tuamotu-szigetek törzsfőnökének legkisebb fia csúnya családi viszályba keveredett, ezért hajóra szállt néhány követőjével, és elhajózott kelet felé. A nyugati szelek övezetébe sodródtak, hányódtak a tengeren, és amikor már minden reményük elillant, a fedélzeten pedig már nem volt semmilyen élelem, leszámítva néhány sovány és bágyadtan kotkodácsoló csirkét, a tenger végtelenjében megpillantottak végre egy szigetet, amelynek örömükben gyönyörű nevet adtak: Te Pito o Te Henua, a Világ köldöke.
Az is lehetséges, hogy az első telepesek az inkák előtti korból keletről, Dél-Amerikából érkeztek. Ki tudhatná, mi az igazság? Annyi biztos, a ...

Felfedező
...nem Cook kapitány, aki ötven évet késett vele, hanem Jacob Roggeveen holland admirális volt, aki 1722 húsvétvasárnapján a délkeleti passzátszelek övezetében akadt rá. Döbbenten nézték a gigantikus szobrok hosszú sorát, amelyek a tengernek háttal állnak, fejükön a jellegzetes fejdísszel. Miután kikötöttek, szánalmas körülmények között élő emberekre bukkantak: kőszerszámokat használtak, kicsi, kopott kis kenujaik voltak.
Cook kapitánynak annyiban sikerült hozzájárulnia a nagy felfedezéshez, hogy a legénységének egyik tagja beszélt polinézül, akinek sikerült magát megértetnie a szigetlakókkal. Annyit sikerült megtudni, hogy legendáik szerint a kőfaragók leszármazottai, Hotu Matua törzsfőnök hozta őket ide, 22 emberöltővel ezelőtt.

A madárember civilizációja
A Húsvét-szigeteken hatszáz évig virágzott az élet. Jamszgyökeret, édesburgonyát és banánt termesztettek, de neveltek csirkét is, készítettek kenut, kőalapra építették házaikat, amelyek viszont fából készültek, és náddal födték be.
Új kultusz alakult ki 1500-as évektől, a madárember, a Makemake kultusza. Ez körülbelül annyiból állt, hogy versenyfutást rendeztek a kultikus faluból Orongóból a tengerpartig, majd átúsztak a Motu Nui szigetre, hogy megszerezzék a visszatérő kormos csérek első tojásait. Az a törzsfőnök, akinek a törzséhez tartozott a győztes, az lett a vallási vezető, akit adományok illettek meg.
Néhány szó megilleti Orongót, a kultikus falut. Minden egyes ház, és a falu környéki sziklák és barlangok tele vannak a madárember legendáját mesélő fafaragásokkal és reliefekkel.

1600 urán háború tört ki, kevesebb lett az épületfa, ezért a megrongálódott kenukat nem lehetett helyreállítani, sem új házakat építeni. Erdő nélkül elpusztult a termőföld, elmaradt az aratás, és nagyon ínséges idők köszöntöttek be a falu népére. A háborúban elejtett nőket és gyermekeket a rabtartók megették. Az ahuk ellenség kezébe jutottak, és néhány óriási kőszobrot ledöntöttek.
Az európai hajók megjelenése előtti időkből a legendák emlékeznek egy óriási csatára, amelyben a "hosszúfülűek" legyőzték a "rövidfülűeket'. Valószínű, hogy a keletről és a nyugatról népek utolsó leszármazottainak a harcáról van szó, akiket az erdő kipusztulása és az éhínség kényszerített háborúba.
1877-ben a sziget lakossága mindössze száztíz főt számlált, de a riasztóan kicsi szám ellenére fennmaradtak a polinézek, azzal a titokkal együtt, amelyet ők maguk sem tudnak megfejteni többé